Part 1

Bonjour! :] Meghoztam az első részt! Kaphatok véleményeket? Ténylegesen és komolyan! Köszönöm előre is mindenkitől! :] 

Ölel, Cordelia W.

2019, június 9-e,vasárnap van ma, este 10 óra. Én pedig itt ülök Prágában, a Szent Vitus katedrális előtti téren. Körülöttem néma csend, csak néha téved erre egy egy turista, vagy itt lakó. Nyoma sincs a nap közben itt látható turista tömegnek. Félreértés ne essék, én is turista vagyok! Csak egyszerűen nem szeretek napközben várost nézni, mert sokkal jobban magával tudnak ragadni az érzések, így, este. A tér sötétségbe burkolózik. Csak néhol töri ezt meg, egy egy lámpa halványan derengő játéka. De a fények csak  még szebbé teszik az egészet. A hangulat varázslatos. Úgy érzi az ember, mintha hazáért volna...Tényleg, Haza. Ha már itt tartunk, még be sem mutatkoztam. A nevem Hanna Pert. Magyarországról származok, de jelenleg Londonban élek. Augusztus végén leszek 22 éves. 3 nyelvet beszélek: angol, német, francia. Plusz ugye a magyar, és  nemrég kezdtem spanyolul tanulni. Van két testvérem, egy bátyám, aki 2 évvel idősebb nálam, és egy húgom, aki pedig négy évvel fiatalabb. Ők Magyarországon élnek továbbra is a szüleinkkel. Ami azt illeti, én már 15 éves koromban tudtam, nem akarok Magyarországon élni. Ekkor találtam ki egy ötletet, amivel csupán segíteni szerettem volna néhány családnak. Ebből pedig az lett, hogy reklámfogást csináltak belőlem. 16 éves koromban támadt az az ötletem, hogy csinálnom kéne egy blogot. Egy olyan blogot, amire olyan képeket teszek fel, amin én szereplek egy egy mozgássérülttel, vagy valamilyen fogyatékkal élő emberrel, gyermekkel. Intézeteket látogattam, nem csak odahaza. Mentem ki Bécsbe, Salzburgba, Berlinbe, Münchenbe és Pozsonyba, de még rengeteg másik, kissebb városba is. A képek pedig csak  gyűltek. Egy évre arra rá, hogy kitaláltam ezt, elértem a 3500 képet. Egy egy fotón mindig szerepelt az egyik sarokban a személy keresztneve, valamint az  időpont, és hogy hol készült a kép. A blogomon még a kezdetektől fel volt tüntetve az összes, általam ismert, segélyszervezet adószáma, valamint bankszámla száma. Állítólag sokkal több adományt,  segítséget és támogatást kaptak, amióta ezt csinálom. És így figyeltek fel rám. Talán két éve egy nagyobb segélyszervezet keresett meg. Megkértek, hogy legyek én a reklámarcuk. Belementem, mivel a szüleimnek szüksége volt a pénzre, és én még akkor is segíteni akartam nekik, ha nem is volt felhőtlen a kapcsolatunk. A gyerekkorom állandó veszekedésekből állt. Mindig sikerült összekapnunk valamin. Úgyhogy nem igazán voltunk az a boldog család. Állandóan állt a bál. Most pedig itt vagyok Prágában. Egy fotózásra hívtak ide. Állítólag több segíteni szerető híresség is tiszteletét teszi majd, de ez engem nem érdekel. Nem azért jöttem, hogy minden nagyképű hírességgel jópofizzak. Beszívom a levegőt, majd lassan, szaggatottan kiengedem, hogy lenyugtassam magam. Felnézek a katedrálisra, és elgondolkozok. Vajon akik ezt a gótikus építményt építették, hogy éltek? Milyen életük lehetett? Segített e nekik valaha bárki is? Talán akkor még megbíztak egymásban az emberek, és segítettek egymásnak... Hangos telefonbeszélgetésre kapom fel a fejem. A párbeszéd angolul folyik, és az illető éppen felém tart. Hangosan nevet. Engem pedig ez zavar. Amikor hallótávolságon belülre ér, még mindig nem vett észre. Rá sziszegek, mire felkapja a fejét, és ijedten rám bámul. Ez egy kissé elégtétellel tölt el. Megijedt. Tőlem. Mosolyogva a szám elé teszem az ujjam, ezzel is mutatva, hogy csak egy kis csendet szeretnék. Mintha kissé megnyugodna. Bólint, majd jóval halkabban elköszön a másik féltől. Elteszi a telefont, és felém veszi az irányt. Pár pillanatig nézem, majd mikor rájövök, honnan olyan ismerős, visszafordulok a katedrális fele. Néhány másodperc múlva letelepedik mellém, és ő is félnéz az építményre. Fél óra múlva elkezdek szedelőzködni, de felállni már nem tudok, mert a karomnál fogva maga felé fordít..